Lengyel-magyar két jó barát(nő)…

https://pl.wikipedia.org/wiki/Igor_TuleyaSokan nem tudják, de bő két évet Lengyelországban éltem és dolgoztam. Ezidő alatt életreszóló barátságokat kötöttem. A Lengyel-magyar barátság napja alkalmából egy lengyel barátomat, Emilia Szczygielska-t kértem meg, hogy írjon pár szót blogomra. Fogadjátok szeretettel!

(Emilia írása lentebb három nyelven, magyarul, lengyelül és angolul is olvasható.)

Lengyel-magyar két jó barátnő…

Mindig vallottam, hogy sose nézzük a dolgokat önállóságukban: ha így teszünk, mindig valamit ki fogunk hagyni, mindig lesz valami, amit nem veszünk észre, amely hatással lehet a teljes megítélésünkre. A munkám során mindig az elemzés volt az, amiben a legjobb voltam. Megtanultam, hogy ez egy olyan tudás, amelyet az életem más szegmenseire is nagyon jól tudok használni.

Hazafi vagyok; szeretem a hazámat. Lengyelnek lenni, beszélni ezt a gyönyörű nyelvet, megérteni ezt a sajátos humort, imádni anyukám házikosztját, részt venni minden egyes választáson, ez az, ahogy én hazafiságomat megélem. Ahogy a hazám iránt érzek, az mindig szubjektív lesz, de nem beszélhetek az országomról úgy, hogy önmagában tekintek rá.

Éltem más országokban, találkoztam emberekkel a világ minden szegletéből. Ez megadta nekem a lehetőséget, hogy tágabb perspektívából tekinthessek hazámra. Különösen érdekes számomra úgy vizsgálni otthonomat, Lengyelországot, ha összehasonlítom olyan országokkal, mint Magyarország – egy olyan ország, amely nagyon hasonló tapasztalásokon ment keresztül, különösen az elmúlt évszázadban.

Magyarországot a magyar barátaimon keresztül ismertem meg, különösen Éván keresztül, aki hozzám hasonlóan egészséges kritikával illeti országát, miközben kritikáját hazájához fűződő véget nem érő szeretet és elkötelezettség kíséri. Régen a felfedezett hasonlóságok viccesek voltak, vagy éppen érdekesek, mint például a szavaink, melyek hasonlítanak (ogúrek – uborka) vagy hasonlóságunk gasztronómiánkban, hagyományainkban.

Az elmúlt időszakban azonban más ügyek hoztak közelebb egymáshoz, mint eddig bármikor: harc a demokráciáért, az alkotmányos értékekért, kisebbségi jogokért, miközben a független média, vagy a számomra legfontosabb – a nők jogai – folyamatos támadásnak vannak kitéve.

Két olyan ország vagyunk, akik egyszer már legyőzték a kommunista rezsimeket, a propagandát, a populizmust, az autokráciát, a jogtalanságot, az egypártrendszert és most visszaestünk ugyanazokba a csapdákba, amelyekből már kiszabadultunk alig 32 évvel ezelőtt. És hogyan? Azokon a demokratikus rendszereken keresztül, amelyek helyreállításáért a honfitársaink keményen megharcoltak.

Nő vagyok és megtapasztalom, milyen nőnek lenni, minden egyes nap. Megvannak a szépségei, de megvan a sötét oldala is. A nők a világon mindenütt alaptámaszai a civilizációnak, segítettek túlélni a történelmünk legnehezebb pillanatait, teremtettek, mikor már semmink nem maradt, empátiát és együttérzést mutattak és stabilitást biztosítottak. Ugyanakkor megfosztattak lehetőségektől, tenyészállattá redukálódtak, szexuálisan kihasználtattak, alulfizetettek, túlszexuálizátak és szükségleteik mindig a férfiak szükségletei mögé kerültek.

Az emancipáció több mint egy évszázaddal ezelőtt kezdődött és azóta sem ért még véget: a világ egyes pontjain előrehaladott állapotban van, máshol – nem annyira.

Egyes lengyel és magyar politikusok keményen dolgoznak azon, hogy megállítsák az emancipációt, vagy visszavonják elért eredményeit. Ellenzik a nemi egyelőséget és a nők szerepének megerősítését az EU-ban. Ellenzik az Isztambuli Egyezményt, amely a nők elleni erőszak visszaszorítását célozza és gyűlölik azokat a nőket, akik a feminizmus támogatásának legapróbb jelét is mutatják, sőt, démonizálják őket az állampárt által vezérelt propagandamédiában.

A nőknek az idők során meg kellett harcolni a jogaikért. Lassan, de haladtunk előre. Ez az első idő, amikor mégis visszafelé haladást kell tapasztaljunk: Lengyelországban az abortusz gyakorlatilag teljes betiltásával, Magyarországon pedig a politikusok olyan kinyilatkoztatásaival, amelyek a nőket visszaküldenék a konyhába, amelyet szintén ebbe az irányba mutató hibás családpolitikai intézkedések is kísérnek.

Fasiszta (szándékosan használom ezt a szót) ideológia söpör végig Lengyelországon és Magyarországon egyaránt: egypárti államok, amik ellenzik a liberalizmust és a támogatják a sovinizmust, a totalitarizmust, populizmust és hamis hazafiságot, amely mindenekelőtt magasabbrendűségen alapszik. Ez ijesztő és ismerősebb, mint valaha.

Az állam és az egyház szétválasztásának hiánya hatással van a szakpolitikákra, miközben szembe megy Jézus szent tanításával: szeressük egymást úgy, ahogy Jézus szeretett minket. Ezt a tanítást közben kigúnyolják gyűlöletbeszéddel, a kisebbségek elleni támadással, nepotizmussal, brutalitással és döbbenetes süketséggel az emberi szenvedés iránt.

Nőként féltem magam és a többi nőt. Ránézek a tinédzser lányokra, akik úgy nőnek fel, hogy azt tanulják meg, hogy kevesebbet érnek, minta férfiak, az a dolguk, hogy szépek legyenek és maradjanak csendben. Felnőttként éveket fognak tölteni kemény munkával, hogy megtanulják megérteni, mi az ő valós értékük, hogy újraépítsék önmaguk tiszteletét, megtanulják, hogy az eszük számít és hogy azért születtek, hogy elérjék céljaikat és nem azért, hogy kiszolgálják a férfiakat. 39 éves vagyok és én még mindig tanulom mindezeket, miközben ez egy roppant fárasztó folyamat.

Látom, ahogy a rendőrök verik a nőket, akik a saját jogaikért tüntetnek. Látom a nőgyűlöletet online, többnyire férfiaktól (és nőktől), akik magabiztos, intelligens, feminista nőket leírhatatlan szavakkal illetnek. Olvasom a beszámolóit a nőknek, akiket bántalmaztak, de alig kaptak segítséget – vagy nem kaptak segítséget – intézményeinktől.

Fotó: BBC – Tüntető nő könnygáztámadás után

Lengyelországban nem biztonságos nőnek lenni. Többé már nem. Még olyan tisztességes férfinak sem biztonságos lenni, aki ellene van az állampártnak. Sőt, még a mentelmi jog sem tud megvédeni (lásd: Igor Tuleya bíró esetét).

A jelen sötét Lengyelországon és Magyarországon egyaránt. Két őrült vezeti országunkat, akik nem lesznek nyugodtak addig, ameddig az összes ellenzőt ki nem iktatják és nem maradnak mások, csak folyton igenlő politikai robotok.

És mégis, van reményem mind Lengyelország, mind Magyarország számára. Hiszek abban, hogy a lengyel állampárt népszerűségének csökkenése – miközben sajnos 30 % továbbra is egyetért arrogáns és lekezelő politikájukkal – és a lenyűgöző ellenzéki összefogás Magyarországon esély ad, hogy véget vessünk ennek az őrületnek és folytassunk utunkat a nyugathoz történő felzárkózásban.

Úgy kell ünnepelnünk a lengyel-magyar közös történelmet, hogy egymás kezét fogva küzdünk tovább az országainkat lehúzó gonosz ellen. Hinni akarom, hogy ami most van, az csak egy ideiglenes botlás a sötétbe, amelyből fel fogunk állni a fénybe és visszahozzuk a fejlődést, az egyenlőséget, a szolidaritást és a szabadságot. Tudom, hogy a magyar barátaink empátiával fordulnak felénk és én is feléjük.

Leginkább mégis a lengyel és a magyar nőkre gondolok: annyi mindenen keresztül mentünk már, annyi mindent elértünk rövid idő alatt, mi vagyunk a remény egy folyamatosan változó világban és a világ ezzel tisztában van. Éljük meg nőiességünket, erősségeinket és gyengeségeinket, álljunk egymás mellett ebben a harcban, hogy egy jobb világban élhessünk.

Írjuk át a mondást: Lengyel-magyar két jó barátnő, együtt harcol, s issza borát!

Polka, Węgierka, dwie siostrzanki…

Uważam, że nigdy nie powinnam patrzeć na kwestie w sposób odizolowany: jeśli mi się to zdarzy, zawsze coś przeoczę, coś mi umknie, coś, co mogło prawdopodobnie totalnie zmienić mój punkt widzenia. W mojej karierze analiza była tym, w czym jestem najlepsza, nauczyło mnie to, że mogę stosować takie podejście również w życiu codziennym.

Jestem patriotką; kocham mój kraj, nawet jeśli większość mojej kariery spędziłam poza granicami Polski. Jako Polka, która mówi w tym pięknym języku, rozumie specyficzne poczucie humoru, uwielbia tradycyjną kuchnię mojej mamy, bierze udział w każdych wyborach demokratycznych, te cechy utożsamiam z patriotyzmem. Moje odczucia wobec mojej ojczyzny będą zawsze subiektywne, ale nie mogę przecież mówić o moim kraju w sposób odizolowany.

Mieszkanie w różnych krajach, spotykanie cudzoziemców z każdego zakątka świata dało mi szerszą perspektywę w oglądzie mojego kraju. Co jest jednak naprawdę ciekawe, to porównanie Polski do krajów, które miały podobne doświadczenia w ostatnim stuleciu, jak na przykład Węgry.

O Węgrzech nauczyłam się wiele od moich węgierskich przyjaciół, głównie od Evy, która ma takąż samą dozę zdrowej krytyki wobec swojego kraju połączoną z niekończącą się miłością i oddaniem. Porównania były zwykle zabawne jak znalezienie podobnych słów (ogórek – uborka), czy podobieństwa w kuchni, czy tradycjach.

Ostatnimi czasy inne kwestie wydały się nas zbliżyć: walka o demokrację i szacunek dla wartości konstytucyjnych, prawa mniejszości, napaść na wolne media i, co najważniejsze dla mnie, prawa kobiet.

Walczyliśmy z reżimem komunistycznym, propagandą, populizmem, autokracją, bezprawiem, jednopartyjnością tylko po to, by wpaść w te same sidła, z których wyrwaliśmy się raptem 32 lata temu. Jak to się stało? O zgrozo, poprzez demokratyczne wybory, o których przywrócenie nasze narody walczyły tak zaciekle.

Jestem kobietą i uczę się tego, co to oznacza każdego dnia: jest w tym wiele piękna, ale jest też ciemniejsza strona. Kobiety na całym świecie były kamieniami węgielnymi cywilizacji, które wspierały nas w najtrudniejszych momentach historii, zapewniały to, co najważniejsze, gdy nie było niczego, pokazywały empatię, współczucie i dawały stabilność. Odbierano im też szanse rozwoju, redukowano do podstawowych funkcji reprodukcyjnych, molestowano seksualnie, płacono zbyt mało, nie doceniano, seksualizowano i zawsze stawiano jako podrzędne wobec potrzeb mężczyzn.

Proces emancypacji rozpoczął się ponad wiek temu i nigdy się nie zatrzymał: pewne części świata rozwinęły się fenomenalnie, inne – nie tak bardzo.

Politycy Polski i Węgier walczą ostro o zatrzymanie emancypacji, wręcz o usunięcie jej osiągnięć. Przeciwstawiają się promocji równości płci i uwłasnowolnienia kobiet w UE, są przeciwko Konwencji Stambulskiej, której celem jest zapobieganie przemocy wobec kobiet i, z braku lepszego słowa, nienawidzą kobiety, które w choćby najmniejszym stopniu wspierają feminizm, coś, co ich partyjna propaganda demonizuje na każdym kroku.

Kobiety musiały walczyć o swoje prawa cały czas. Zawsze widzieliśmy progres, wolny, ale miarowy. To pierwszy raz, gdy de facto obserwujemy regres: w Polsce, poprzez praktyczny zakaz aborcji; na Węgrzech poprzez polityczne wypowiedzi czy felerne strategie, które umiejscawiają kobiety w domu, gdzie mają się tylko zajmować wychowaniem dzieci – ich źle pojętym, głównym celem.

Faszystowska (i używam tego słowa bardzo świadomie) ideologia, która rozprzestrzenia się w Polsce i na Węgrzech: jednopartyjne państwo, które sprzeciwia się jakiemukolwiek liberalizmowi, które promuje szowinizm, totalitaryzm, populizm i fałszywie pojmowany patriotyzm oparty na poczuciu wyższości i pseudo-wyjątkowości przeraża mnie i wygląda bardziej znajomo, niż kiedykolwiek wcześniej.

Małżeństwo tronu i ołtarza uprawomocnia politykę partii, która stoi w jawnej sprzeczności ze świętym prawem chrześcijańskim: kochaj bliźniego swego, jak cię Jezus ukochał. Jakże drwią z tego przykazania mową nienawiści, atakami na mniejszości, nepotyzmem, brutalnością i przytłaczającą ślepotą na ludzkie cierpienie.

Jako kobieta boję się o siebie i o inne kobiety; spoglądam na nastolatki, które będą dorastały w poczuciu, że są warte mniej, niż mężczyźni, że mają wyglądać ładnie i siedzieć cicho. Przed nimi lata ciężkiej pracy, by zrozumieć, ile są naprawdę warte, budując szacunek dla samych siebie, ucząc się, że ich intelekt jest ważny i że urodziły się po to, by osiągać swoje cele, nie by dogadzać mężczyznom. Jako trzydziestodziewięciolatka nadal muszę się tego wszystkiego uczyć i czuję się już tym zmęczona.

Co chwila oglądam relacje z legalnych protestów o prawa reprodukcyjne dla kobiet, w których policjanci biją i maltretują uczestniczki. Obserwuje mizoginię online, głównie ze strony mężczyzn, ale także i kobiet, którzy określają samoświadome, inteligentne feministki niewyobrażalnymi wyzwiskami. Czytam historie kobiet, które cierpiały znęcanie i nie otrzymały prawie żadnej pomocy ze strony instytucji publicznych.

Polska nie jest bezpieczna dla kobiet. Już nie. To nie jest nawet bezpieczne miejsce dla przyzwoitego człowieka, który przeciwstawia się partii rządzącej, nawet immunitet sędziowski nie jest w stanie zabezpieczyć przed represjonowaniem (przypadek sędzi Igora Tuleji).

Teraźniejszość jest mroczna zarówno dla Polski, jak i Węgier. Dwóch szaleńców, którzy rządzą naszymi krajami, którzy nie spoczną, dopóki wszyscy tak zwani „wrogowie ludu” nie zostaną wyeliminowani, a jedyne co pozostanie, to bezmyślni potakiwacze to nasza rzeczywistość.

Nadal jestem pełna nadziei i dla Polski, i dla Węgier. Wierzę w to, że wraz ze spadkiem poparcia dla partii rządzącej w Polsce – nadal zadziwia mnie, że według sondaży 30% Polaków popiera ich rządy arogancji i ignorancji – oraz niezwykłą koalicją partii opozycyjnych na Węgrzech, nadal mamy szansę na to, by zatrzymać to szaleństwo i kontynuować naszą wspólną podróż doganiając zachód.

Celebruję historyczną, polsko-węgierską walkę ramię w ramię ze złem, które rzucało nasze narody na kolana. Czuję, że to, co się aktualnie dzieje to tylko potknięcie w ciemność, że powstaniemy w świetle przywracania dostatku, równości, sprawiedliwości i wolności. Wiem, że moi przyjaciele na Węgrzech wczuwają się w sytuację Polski tak, jak my Polacy wczuwamy się w ich.

Jednakże moje główne zainteresowanie to polskie i węgierskie kobiety: wytrzymałyśmy tak wiele, osiągnęłyśmy niezwykłe rzeczy w tak krótkim czasie, jesteśmy światłem przewodnim w ciągle zmieniającym się świecie i tenże świat to dostrzega. Przyjmijmy z otwartymi ramionami naszą kobiecość, naszą siłę i słabości, bądźmy w swoich narożnikach podczas tej walki o lepsze miejsce dla nas.

Ukujmy nowe powiedzenie: Polka, Węgierka dwie siostrzanki, i do szabli (w walce o nasze prawa) i do szklanki.

Pole and Hungarian sisters be…

I believe that I should never look at things in isolation: if I do so, there will always be something I miss, something left unnoticed that could potentially change my entire outlook. In my work career analysis was what I was best at. I also learnt that I can apply this attitude to all aspects of life.

I am a patriot; I love my country. Being Polish, speaking the beautiful language, understanding the idiosyncratic sense of humour, loving my mum’s home cooking, taking part in every single election there was is what I consider patriotic. How I feel about my home country will always be subjective but I cannot speak about my country in isolation.

Living in other countries, meeting people from all over the world afforded me a broader perspective of my home country. What is very interesting, though, is seeing Poland in comparison to other countries that had a similar experience in the last century, just like Hungary.

I learnt a lot about Hungary through my Hungarian friends, especially Eva who has the same healthy criticism towards her country combined with never-ending love and devotion for it. The similarities used to be funny and interesting like finding words that we have in common (ogórek – uborka) or similarities in food or traditions.

Lately, other matters seemed to put us closer than ever before: a fight for democracy, respecting constitutional values, minority rights, an assault on free media and, most important for me, women’s rights.

We are two countries who fought – communistic regime, propaganda, populism, autocracy, lawlessness, one-party rule – that have fallen into the same shackles we freed ourselves from only 32 years ago. And how? Through the democratic process our peoples fought to restore.

I am a woman and I learn what it means to be a woman every day: it has its beauty, yet there is a darker side to it. Women all over the world were a cornerstone of civilisation, they kept us going in the most difficult moments in our history, they provided when there was nothing left, they showed empathy, compassion and gave us stability. They were also deprived of opportunities, reduced to basic reproductive roles, sexually assaulted, underpaid, underappreciated, sexualised and always put behind the needs of men.

The emancipation process started over a century ago and hasn’t stopped since: some areas of the world are greatly advanced, others – not so much.

Polish and Hungarian politicians work hard to stop the emancipation or even undo its achievements. They oppose promoting gender equality and women’s empowerment in the EU, they are against the Istanbul Convention aimed to prevent violence against women and, for the lack of a better word, hate women who express even the slightest support to feminism, something that is demonised in the party-led propaganda.

Women had to fight for their rights throughout time. There was always progress. Slow but steady. This is the first time that we are actually observing regression: in Poland by practically banning abortion; in Hungary by political statements and faulty policies which put women back at home raising children – their misconceived main purpose.

Fascist (I use this word very consciously) ideology sweeping through Poland and Hungary: one-party states that oppose liberalism and promote chauvinism, totalitarianism, populism and false patriotism based on superiority and exceptionalism, is frightening yet look more familiar than ever.

The throne and altar alliance validates the parties’ policies despite opposing the sacred Christian law of loving one another like Jesus loved us. This commandment is ridiculed by hate speech, attacks on minorities, nepotism, brutality and overwhelming deafness to human suffering.

As a woman I fear for myself and other women; I look at teenage girls who will grow up knowing that they are worth less than men and that they should look pretty and be quiet. They will have to spend years of hard work trying to understand what they are truly worth, building self-respect, learning that their intellect matters and that they are born to achieve their goals, not to please men. At the age of 39 I am still learning these lessons and find myself exhausted.

I watch police officers beating and maltreating women during their legal protests for their reproductive rights. I observe misogyny online coming mostly from men but also from women, who call self-aware, intelligent, feminist women unthinkable slurs. I read testimonies from women who suffered abuse but received little or no help from public institutions.

Poland is not a safe country to be a woman. Not anymore. It is not even a safe place to be a decent man who opposes the ruling party, even judicial immunity can’t protect you from oppression (the case of Judge Igor Tuleya).

The present is dark for both Poland and Hungary. The two madmen who run our respective countries will never be satisfied until every so-called “enemy of the people” is eliminated and all is left are mindless “yes-men”.

And yet I still have hope both for Poland and for Hungary. I believe that with the decline of the popularity of the ruling party in Poland – staggering though it is that polls suggest 30% of Poles still agree with their policies of arrogance and ignorance – and an amazing coalition of opposition parties in Hungary there is a chance to stop this madness and continue our common journey of catching up with the West.

I want to celebrate Polish-Hungarian history of fighting side-by-side against the evil bringing our respective nations down. I like to think this is a momentary stumble in the dark; that we will pick ourselves up in the light and bring back prosperity, equality, fairness and freedom. I know my Hungarian friends empathise with Poland’s predicament, and I theirs.

But most of all my focus is on Polish and Hungarian women: we withstood so much, we accomplished amazing things in so little time, we are the beacon in a changing world and the world knows it. Let’s embrace our femininity, our strengths and weaknesses, let’s be in each others’ corners during this fight for a better place for us.

Let’s coin a new saying: Pole and Hungarian sisters be, good for fight (for their rights) and good for festivity.

Zászlók: Pixabay/The Digital Artists

Leave a Reply

Your email address will not be published.